HALÁLNAK HALÁLÁUL – VERSEK ÉS KISPRÓZÁK

„Kemény a menny” – / akadnak, akik azt tanítják, / hogy ez a két fogalom / durván kiüti egymást, / mert úgymond ez egy képtelen kép, / ez egy tipikus oxymoron. – írja a Verspáros című ciklus egyik darabjában Pálfi Ágnes, Laciként emlegetett költőbarátunk egyik sorát idézve válaszverse fölé címként: „Nem csodálom, hogy akadnak emberek, akik tagadják.” Ferenczi László, akinek 74 éves korára összeválogatott 74 versével száll értelmező vitába halála után ez a ciklus, sokunk számára volt fontos személy, hűséges társ, aki pár évtizedre kifeszítette alánk gondolatai védőhálóját. E kötet szerzője be meri vallani: barátunk fizikai közelsége, telefonjai híján, „tünékeny szavaihoz” folyamodva most már önmagában kell tovább keresnie a létezés értelmét. Képpé formálni, ha iróniával hökkentetten is, az oxymoront: De ha valaki csuromvizes, / és azt állítja, hogy nem is esik, / s történetesen éppen annak, / kivel az imént bőrig ázott, / attól zavarba jön a másik: / „lehet valami benne, hátha…” // (míg ki nem tör rajta a nátha). A kötet kisprózái, visszaemlékezései a költő személyes sorsát, az életéből immár eltávozottak egyszer-volt-jelenét idézik meg. Vajon eléri, elérheti-e így is, e sorstörténeteken keresztül is a létezés költői intenzitását? Verseiben évezredek bölcsességével biztat: él ez az oxymoron. A sors általa létköltészetté varázslódhat – rálelve testvéreire a Golgotán vagy a vonatkerekek között. Mert „Kemény a menny…”.Kabdebó Lóránt