VERES RÓKA, VÖRÖS BÁRSONY, PIROS RÓZSA – A PIROS/VÖRÖS A MAGYAR NYELVBEN ÉS KULT

A könyv a magyar nyelv azon – nemzetközi összehasonlításban is ritka – sajátosságát vizsgálja, hogy a piros szín jelölésére két fontos színneve van. A piros és a vörös talán hasonló jelentőséggel bíró színelnevezésnek tűnhetnek, a kutatás végkövetkeztetése szerint azonban sohasem voltak, illetve még ma sem azonos rangú kifejezői a gondolkodásunkban meglévő piros színosztálynak. A szerző színmintákkal végzett néprajzi terepmunkái során azt tapasztalta, hogy vagy az egyik, vagy a másik használatos általánosan és konzekvensen az egységes piros kategória jelölésére. Sőt a történeti szöveganyagban végzett (a piros és a veres/vörös mellett a bordó, a vörhenyes, a rőt stb. szavakra is fókuszáló) vizsgálatai révén meggyőzően bizonyítja, hogy ez a múltban is így volt: a szóban forgó két színnév történetileg egymást váltja. A veres/vörös egykor pontosan azt a szerepet töltötte be nyelvünkben, mint amit ma a piros, a kettő szerepcseréje nagyjából a 19. század közepén/végén következett be.A piros és a veres/vörös egykori és mai jelentéseinek meglehetősen bonyolult kérdéseiben elmélyedve a szerző egyben megismertet bennünket a rózsaszín történetével is. Pontosabban azzal a folyamattal, ahogy ez a mára önálló szín a sokféle pirosas árnyalatot magába foglaló piros kategória egyik szerény kis árnyalatából önálló, saját szimbolikai arculattal bíró színkategóriává vált. Bemutatja továbbá azt is, hogy nyelvünk az újkortól kezdve milyen színneveket használt a rózsaszín-piros színmezőhöz tartozó tónusok kifejezésére. Bizonyosan meglepetésünkre szolgál az – a könyvben részletesen kifejtett – felfedezés, hogy piros szavunk eredeti értelme (legalábbis vizuális szemantikájának egy részét tekintve) nehezen választható el a rózsaszíntől, mint ahogy a rózsavirágtól, a hajnaltól, az arctól, sőt még a bíbortól sem.