AZ UTOLSÓ NAGYHERCEGNŐ

„Elszökhetne Mityával külföldre, de mi lesz akkor, ha a forradalmat nem lehet megfékezni? Nem tudna együtt élni azzal a gondolattal, hogy sorsára hagyta a családját, de nem is engednék, hogy életben maradjon. Mindegy, hová menekül, őt, a nagyhercegnőt, apja rezsimjének szimbólumát bárhol utolérnék és meggyilkolnák. Amit ő képvisel, az túlságosan veszélyes a forradalmárok számára: egyszerűen nem hagyhatják, hogy éljen.És a férfi, aki őt megszökteti? Ha elmenekül Mityával, azzal az ő halálos ítéletét is aláírja, nemcsak a sajátját.”“Csillogó palotákból háborús kórházakba, kiváltságos életből fogságba – Bryn Turnbull nagy empátiával, intim részletekkel festi elénk a cári család tragédiáját. Az utolsó nagyhercegnő olyan, mint egy szimfónia: a megrázó és tragikus szépséggel letűnő Romanovok történetének fináléja.” Erika RobuckSok könyvet írtak már róla – pontosabban róluk, az utolsó cárról és családjáról; de olyan elevenen még soha nem láthattuk őket magunk előtt, mint Bryn Turnbull regényében, aki Olga nagyhercegnőt helyezi a történet középpontjába.A tényeket, naplókat, leveleket, visszaemlékezéseket a képzelet munkájával kiegészítve a szerző egy olyan fiatal nővel ismeretet meg bennünket, aki mindvégig vállalta sorsát. Vállalta volna azt is, hogy beteg öccse helyett Oroszország uralkodónéja legyen; vállalta, hogy az első világháború idején szinte minden idejét sebesültek ápolásával töltse; vállalta a fogságot, és a gondolatát is elutasította annak, hogy elhagyja a családját.De Olga nagyhercegnő közben mégiscsak álmodozott egy másik, másfajta életről; miközben elutasította, hogy érdekházasságot kössön, orosz tisztekbe szeretett bele, és olykor – szavakban, amiket aztán megbánt – lázadt az anyja ellen, aki nem engedte, hogy fiatal lányhoz illő, élményekkel teli életet éljen, és az apja ellen is, aki nem tett meg mindent a szabadulásukért.Érzékeny, finom lélek volt – legalábbis Turnbull regénye szerint; s a könyv meggyőz minket arról, hogy ilyen lehetett a valóságban is.